2017. augusztus 14., hétfő

Zankyou no Terror

Follow my blog with Bloglovin

5
9
12
Számok, amelyek elvesznek a Tokiói rengetegben.

Nyolc év telt el azóta, hogy Nine és Twelve megszöktek a számukra földi poklot jelentő árvaházból. A fiúk most készen állnak arra, hogy úgy tárják fel történetüket a nagy világnak, hogy azt az emberek soha ne törölhessék ki az emlékezetükből.  Ezért pedig mindent megtesznek, még akkor is ha ez azt jelenti, hogy a terroristák rögös útját kell járniuk. 


A Zankyou no Terror - Terror in Resonance; Terror in Tokyo -  mondhatni a MAPPA Stúdió Yuuri!!! on Ice előtti nagy dobása. Kifogástalan animáció, szemkápráztató képsorok, kellőképpen vészjósló, kissé komor, időnként léleksimogató, máskor mégis feszültség keltő, az anime hangulatához tökéletesen passzoló soundtrack és ha mindez nem lenne elég a rendezésért nem kisebb ember felelt, mint a Cowboy Bepopot is jegyző Watanabe Shinichiro. Mindezek alapján kinek ne emelkednének elképesztő magasságokba az elvárásai ezzel a mindössze tizenegy részes, ám igen sokat ígérő animével szemben. Jó magam is úgy ültem le a képernyő elé, hogy végre megnézek egy izgalmas, fordulatos és magával sodró  sorozatot. Tulajdonképpen nem mondhatom, hogy ez nem így történt, mégsem sikerült megkedvelnem ezt a történetet. 

Nine és Twelve a Szfinx álcáját magukra öltve rejtvényekkel és robbantásokkal hívják ki maguk ellen az igazságszolgáltatás erőit. Shibazaki, az egyes részleg egykori legendás nyomozója és szerény csapata pedig az elbocsátás és lefokozás kockázatát vállalva vetik bele magukat a rejtélyek sűrűjébe, ahol nem várt igazságokra bukkannak. Bevallom a rendőrök eme kis csapata nőtt leginkább a szívemhez. Shibazaki az eltökélt, megvesztegethetetlen és megfélemlíthetetlen, szilárd erkölcsű nyomozó, akit már egyszer lefokoztak és az archívumba dugtak ezen tulajdonságai miatt és a csapat, élükön a nagy szájú Hamurával, akik bár kezdetben ágálnak Shibazaki vezetése ellen a közös munka során mégis tisztelet és hűség formálódik bennük kissé réveteg vezérük iránt, így azután is folytatják a közös nyomozást, hogy leveszik őket az ügyről. 


Ami miatt számomra igen döcögősen indult ez az anime az az, hogy a főszereplőket kezdetben különösen negatív színben tűnteti fel. Két jó intellektuális képességekkel megáldott kamasz, akik jobb dolguk híján gonosz játékot űznek a rendőrséggel fittyet hányva arra, hogy ez hány ember életébe kerülhet. Ám ahogy halad előre történet és a kirakós darabkái lassan a helyükre kerülnek rájövünk, hogy eddig csak a felszínt kapargattuk. A fiúknak határozott célja van, ami mellől semmi esetre sem tágítanak a Szfinx pedig több puszta játéknál. 

Nine és Twelve kezdetben különc zseniknek tűnnek, akik számára az emberi életek veszélyeztetése nem több puszta szórakozásnál, azonban mikor lehull róluk a ridegség és fensőbbségesség maszkja megláthatjuk a gyengéd - és egyben gyengének tűnő - oldalukat is. Ahogy halad előre a sorozat úgy értjük meg és zárjuk a szívünkbe ezeket a fiúkat. Ezt azonban nem mondhatjuk el Mishima Lisa-ról, a lányról, aki egy szerencsétlen véletlen során kerül közel hőseinkhez. Lisa középiskolás, az iskolai bullying áldozata és egy már-már fojtogatóan túlféltő édesanya gyermeke, aki leginkább saját társfüggősége eredményeképpen zárná burokba egyetlen lányát. Lisa hátteréről azonban ennél többet nem tudunk meg. És bár megértem, hogy ez a szülői magatartás egy kamasz számára nehezen viselhető Lisa édesanyjának mégis inkább segítségre lett volna szüksége, a lánya ehelyett fogta magát és lelépett "terroristákkal" lófrálni. Twelve és Nine hátterét ismerve egyáltalán nem érzem olyan súlyosnak Lisa múltját, hogy ilyen drasztikus lépésre kelljen elszánnia magát. Talán több megértéssel fordulnék Lisa-hoz, ha jobban megismerhettem volna. 

Ugyanakkor  az ő karakterének is meg lett volna a maga funkciója - még akkor is, ha sorozat nyolcvan százalékában csak annyit látunk belőle, hogy egyik helyről a másikra sodródik céltalanul - hiszen Lisa lehetett volna az a személy, aki a maga átlagosságával képes lett volna arra, hogy a segítse a fiúk visszaintegrálódását a társadalomba. Lehetőséget adott nekik új érzelmek és egy másfajta kötődés megtapasztalására. Hiszen ezek a srácok a legszenzitívebb időszakukban a társadalomtól izolálva, nevüktől megfosztva, puszta számokként meghatározva, szeretetet és melegséget nélkülözve nőttek fel, egy olyan steril környezetben, amely törődés helyett csupán elvárásokat és merev szabályokat adott nekik. Lisától viszont megkapták azt a szeretet és törődést, amit egész életük során nélkülözniük kellett. 


Mindent összevetve a Zankyou no Terroról, elmondhatjuk, hogy érdekes történet, érdekes karakterekkel és fontos kérdésekkel. Hiszen olyan témákat boncolgat, mint a hospitalizáció hatásai, a gyermekkori traumák feldolgozása vagy az emberekkel való kísérletezés etikája etikátlansága. A megvalósítás során, azonban mégsem sikerült kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Tizenegy epizód egyszerűen kevés volt arra, hogy elmerüljünk ebben az izgalmas világban, ahogy arra is, hogy kielégítő mennyiségű információkhoz jussunk a karakterekről. Lisa mellett Five - Nine és Twelve egykori sorstársának - a karakterét is kidolgozatlannak - talán még indokolatlannak is - éreztem. Több epizód alatt jobban megismerhettük volna a szereplőket, jobban megérthettük és megszerethettük volna őket és az anime is hatékonyabban adhatta volna át az üzenetét. Bár tény, hogy érzelmileg így is pont elég leterhelő volt. Semmiképpen sem ajánlanám azoknak, akik vidámságra vágynak, sőt mielőtt megnyomnád a lejátszás gombot készülj fel tizenegy epizódnyi komorságra és a zsebkendőt se felejtsd el kartávolságban elhelyezni. 

Végső soron pedig emlékezzünk erre a két srácra, akik egy borzasztó eszközt választva próbálják meg a világ tudtára adni történetüket, azért hogy megakadályozzák azt, hogy mindezen másoknak is keresztül kelljen menniük. Akár elítéljük őket, akár nem, mindenképpen érdemes elgondolkodni azon, hogy minek a következtében és miért választották ezt az utat. 

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése